Valóban
mindig az történik, aminek történnie kell?
Valóban mi magunk alakítjuk a sorsunk?
Mostanában
többször hallom tanítványaimtól, "spirituális" emberektől, lelki utakat
próbálgatóktól olyan esetekben, amikor valami kiszámíthatatlan dolog
történik, hogy "Dehát mindig az történik, aminek történnie kell, nem igaz?"
- mondatot.
Erre elég egyszerűen az a válasz, hogy nem bizony. Vajon miért van ez így,
és miért mondják mégis oly sokan és sokszor ezt?
Ahogy az ind filozófia általában megközelíti a dolgokat, a fenti
kijelentésekkel is az a helyzet, hogy igazak is meg nem is.
Ha hiszünk egy nálunk nagyobb kozmikus rendezőben, aki a dolgokat úgy szabta
ki, ahogy azoknak kezdettől a végig lennie kell, és bármit teszünk ebben a
folyamatban vagyunk meghatározva, akkor kibúvó nincs, más nem lehet tenni,
csak ami elrendeltetett. Legalábbis hitünk szerint. Az életünk olyan, mint
egy sínre tett vonat. Akármit teszünk, mindig a meghatározott állomás jön,
és semmi váratlan. Talán csak annyi a különleges, vagy ami érdekessé teheti
életünket, hogy nem tudjuk milyen állomás vár minket, vagy hogy egyáltalán
megáll-e a vonatunk.
Ha hiszünk ebben, felmenthetjük magunkat minden felelősség alól és ettől
kezdve gondtalanul hagyhatjuk sorsára a körülöttünk lévő világot, vagy
vethetjük magunkat a legádázabb rosszaságokba, hiszen úgyis csak az
történik, aminket történnie kell. Ha ebben hiszünk, akkor minek küzdünk egy
tolvaj ellen, vagy minek védjük meg a szeretteinket olyanokkal szemben, akik
veszélyeztetik a biztonságukat? Ha minden előre ki van szabva, akkor pusztán
csak a téves önazonosság, vagyis az, hogy énemet egy illúziónak tekintem
elegendő ahhoz, hogy mégis mindebbe belemenjek?
Ennyi lenne a teremtés? Isten ennyire nem bízott teremtényeiben, hogy eleve
nem engedett meg nekik semmi szabadságot? Akkor mit beszélünk mi folyton a
szabadságról. Ha ebben hiszünk semmi de semmi szabadságunk nincs, életünk
egy lefutott film, mit muszájból végig lehet játszani, de még az, hogy
élvezem, vagy szenvedek tőle, az is meg van írva.
Hát ezt még leírni se volt túl szívderítő, nem hogy olvasni. De szerencsére
nem is ez a helyzet.
Minden, amit gondolunk, mondunk, vagy teszünk, cselekedetnek hívjuk a jóga
filozófiában. A cselekedeteinkről az a hiedelmünk, hogy mi magunk választjuk
meg azokat. Azonban bár a cselekedeteink valóban tőlünk függenek, a tudatos
választásunk valójában igen csekély abban, hogy mit teszünk, mondunk vagy
gondolunk egy adott helyzetben. A cselekedetek terén most nem csak a
jelentős dolgokra gondoljunk, hanem a teljesen jelentéktelenekre is,
amelyekről nem is hisszük, hogy sorsbefolyásoló tényezőként vannak jelen az
életünkben. Ilyen pl. a cipőfűzés, vagy a légzés, vagy a séta az utcán,
annak a tempója, ritmusa, stb. Persze egy-egy ilyen apró cselekedet valóban
nem túl sokban befolyásolja általában azt, hogyan alakul életünk nagy
vonulata. Azonban gondoljunk arra, hogy tetteinknek mintegy 90%-át ezek a
cselekedetek teszik ki. Vagyis olyan szokások, feltétlen vagy feltételes
reflexek, automatikussá vált, megszokott mozdulatok, amelyekhez már nincs
szükség a tudatos kontrollra, lényegében maguktól működnek.
A sorsunkat tetteink alakítják. Ha belegondolunk, hogy ez nagyrészt tehát
azoktól a tudattalanná süllyedt automatizmusoktól függ, amelyek szinte fel
sem tűnnek egész nap, akkor eléggé elszomorító esélyekkel kezdhetünk
számolni.
Még rosszabb a helyzet a gondolatokkal. Az elme lényegében gondolatok
áramlataiból áll. Ebbe az elmefolyamba tartoznak azok a folyamatok is,
amelyek a tudatunktól távol, mélyen elrejtve játszódnak le bennünk. Ha az
elme egészét vesszük, azok a gondolatok, amikkel foglalkozunk, amelyek
kitöltik a figyelmünket a gondolkodás, a napi tevékenységek, az étkezések
vagy a szórakozás alatt, minössze egyetlen százalékát jelentik az
elmefolyamnak. Vagyis a 99% a mélyben marad, észrevétlenül. Pedig azt
gondoljuk, hogy legalább a gondolatainkkal tisztában vagyunk, de ez sajnos
egyáltalán nincs így. Azonban az elmefolyamatok, a tettek és a beszéd,
vagyis minden cselekedetünk 100%-ban beleszól a sorsunk alakulásába.
Mit jelent ez?
Az elme mélyén folyó gondolatáramlatokról nem tudunk sokat. Mindünkben
vannak olyan tényezők, amelyek kifejezetten helytelen válaszokat hordoznak
magukban, és adott helyzetben van, hogy ezek a tényezők dominálnak. Ilyenkor
a sorsunk nem feltétlenül úgy alakul, ahogy az a legjobb lenne, vagy ahogy
azt elvárjuk.
Ha azonban tényként elfogadjuk azt, hogy a nem tudatos elmefolyamatok, s az
ebből fakadó nem tudatos tettek, szavak és gondolatok nagyobb mértékben
játszanak szerepet életünk alakulásában, mint azok, amiket határozottan
akarunk, akkor azon kell gondolkodnunk, hogy hogyan vagyunk képesek
befolyásolni azt a sok nem tudatos folyamatot, hogy valahogy nagyobb részben
alakítsuk saját magunk a sorsunkat.
(Megjegyzem persze, hogy az, hogy jó vagy rossz történik velünk, mindössze
egy pillanatnyi megítélés folytán alakul ki bennünk. A dolgok és történések
a világban egyébként teljesen előjel mentesek, azonban az egyén
szempontjából mindig kapnak valamilyen előjelet. A bölcs abban áll, hogy
látja a dolgok előjelmentességét, s látja hogy nincs jó és rossz a világban,
csak az abszolút világ létezik.)
Ahhoz tehát, hogy beavatkozzunk a folyamatba, ki kellene valahogy
tisztítanunk az elménket a nemkívánatos elmefolyamatoktól, a tudatunktól
zárva áramló gondolatoktól és helyettük olyan gondolatokkal kellene
megtöltenünk az elménk nem tudatos részét is, amik kívánatosak számunkra. Az
a probléma azonban, hogy hiába gondoljuk egy gondolatról, hogy pozitív, vagy
hogy kívánatos, megtörténhet, hogy néhány nap, vagy egy év múlva azt
gondoljuk, hogy nem az a kívánatos, hanem az ellenkezője. Játszunk folyton
azzal, hogy az éppen aktuális beállítottságunknak megfelelő kívánatosságokat
tápláljuk az elménkbe?
Még ha lenne is erre módszer - amit megjegyzek, hogy különben van - akkor
sem lenne ez hatékony ahhoz, hogy az életünk alapvetően megváltozzon. Csak
ide-oda dobálóznánk pozitív és negatív történések között.
A jóga tanításai szerint helyesebb megszabadulni az összes gondolattól,
hiszen valójában a gondolatok maguk jelentik a problémát, s még ha eleinte
csak időlegesen is, de meg kell tapasztalni a gondolatoktól mentes
állapotot, amikor a világot és önmagunkat nem az elmefolyamatokban zajló
késztetések által torzított formában látjuk, hanem akként, ahogy vannak. El
tudjuk érni azt a tiszta éberséget, azt a felfokozott jelenlétet, amikor
nincs bennünk semmi olyan, ami a jó vagy a rossz felé sodorna. Amikor
megszűnik a félelmünk attól, amit a képzeletünk félelmetes jövőbeni
esélyként vetít ki elénk, s amivel sakkban tartja egész valónkat. Amikor
megszűnnek a kínzó és kielégíthetetlen vágyak, s amikor a létezés puszta
önmaga csak. Amikor leomlik az önmagunkról alkotott illúzió saját magunk
előtt is, és ott állunk igazi önformánkban.
Ez lehetséges.
S aki tapasztalja ezt, az azokban a pillanatokban sem veszik el az
elmefolyamatokban olyan mélyen, amikor különben a hétköznapi tevékenységeit
végzi. Sőt. Sokkal inkább egyre jobban tudatába kerül a mélyben áramló
gondolatoknak, elmefolyamatoknak is.
Ráadásul ennek az állapotnak a gyakorlása felszabadítja az elme mélyben
rejlő determináló tényezőit, s ha nem is feltétlenül mindig attól, amitől
szeretnénk, de megszabadít minket gátló momentumainktól.
Az elme kitisztul, majd teljesen elcsendesedik.
Ez a meditációs állapot. Nem titkos tanítás, vagy elérhetetlen, csak a
kiválasztottaknak járó különlegesség, hanem mindennapi gyakorlat azoknak,
akik nem beleszólni akarnak abba, hogy jó vagy rossz történjen velük, hanem
tényleg el akarják érni azt, hogy mindig az történjen, aminek történnie
kell. Mindig az történjen, ami harmóniában van az egész Világegyetemmel.
Mert ez az állapot az, ami elvezet oda, hogy a kezdő mondatokat valóban igaz
gondolatokként, valós tapasztalatként legyünk képesek kijelenteni.
Addig pedig kár ilyen mondatokkal hitegetni magunkat, hiszen tudattalanunk
sorsunk nagy karmestere, amibe ha nem képezzük az elménket, nem sok
beleszólásunk marad.
Bálint
A Meditációs tanfolyamokról érdeklődj e-mailben! |