Purnam Jóga

Pillanatok 4. A csend hatalma

A mester a tanítványok előtt ült a szent fügefa, egy Ficus religiosa árnyékában. Ez egy ugyanolyan fa volt, mint ami alatt Buddha közel 2500 évvel ezelőtt megvilágosodott. Úgy tartják, hogy ez a fafajta örök életű. Hajtásaiból új élet fakad és még ma is él annak a fának több ilyen "leszármazottja" is a világ különböző részén, amelyik alatt a Buddha is ült. A tanítványok szerették a fa alatt üldögélve tanárukat hallgatni. Mindig valami érdekes történetet mesélt. Most is ahogy elrendezgette narancssárga szerzetesi ruháját a törökülésbe helyezkedés után, bele is fogott. Mély pillantásaival símogatta a körülötte ülőket, felnőtteket, gyerekeket, fiatalokat, öregeket. Mély szeretet volt benne mindannyiuk iránt. A hangja kicsit érdes volt, de még így is mintha gyöngyöket szórtak volna, olyan kellemes volt minden egyes szót hallani. A tanítványok a gyomrukban érezték azt a jóleső békét, ami mesterük jelenlétében töltötte el őket.

- Ma a csendről fogok nektek mesélni. A csendnek varázsereje van. Egy alkalommal az egyik hegyi apátságon rablók ütöttek rajta, akik már hónapok óta fosztogatták a környékbeli településeket és kolostorokat. A negyven rabló mindenkit levágott, nem kímélt sem fiatalt, sem öreget, sem urat, sem szolgát, sem világi sem vallási embert. Nyomukban patakokban ömlött a vér. Most sem volt ez másként. A szerzetesek rémülten menekültek, aki nem tudott elmenekülni, az halál fia volt. Az öldöklés legnagyobb tombolásának kellős közepén megjelent az apát. A kolostor öreg vezetője kicsi volt és bár mozdulatai teljesen letisztultak voltak, túlzottan sok erőt nem lehetett kinézni belőle. A rablóvezér felfedezte, ahogy a lépcső tetején áll és nézi az eseményeket. Megpecsételődött a sorsa. A rablóvezér elindult. Csizmája rúgta a port, kardján a nap fénye a vér vöröslő cseppjeivel keveredett. Arca sötét és koszos volt, de ádáz és semmitől vissza nem riasztható. Az apát nem mozdult. Nem eredt futásnak, nem kezdett remegni a félelemtől, vagy a bosszúvágytól. Csak nyugodtan állt a lépcső tetején. Látta, ahogy közeledik felé a halál nagy léptekkel, karddal a kézben. De ő csak békésen lélegzett tovább. Valahogy úgy alakult, hogy ahogy a rablóvezér lépkedett felfelé a lépcsőn és le sem vette a szemét az apátról, belepillantott annak végtelen mély szemébe. S ahogy belepillantott, egyszeriben elgyengültek a lábai, minden lépés egyre nehezebbé vált számára. Karjai elerőtlenedtek, arcán a rettenthetetlenség lassan átadta helyét a szomorúságnak. Mozdulati lelassultak, lendülete megtört. Majd egyszeriben kihullott a kezéből a kard, s az utolsó lépésével térdre rogyott az apát előtt. Szemeik még mindig egymásba merültek s mindkettőjük szeméből könny szökött ki. Az apát a fejére tette a kezét, de nem szólt. A rablóvezért a sírás remegtette, majd rázta és végül összeomlott a zokogás súlya alatt. Csak annyit tudott mondani a sírás görcseit próbálva legyőzni: - Mester...

Attól kezdve a rablóvezér tanítványa lett az apátnak és együtt járták a vidéket, ahol megnyugvást, reményt és tanítást adtak cserébe egy tálka rizsért.

Mi győzte le a rablóvezért? Hogyan tudott egy gyenge öregember felülkerekedni a rettegett gyilkoson? Bizony a mester a belső csendességével győzött. Mert ha az ember belül a csendességbe merül, őbenne megszűnik minden erőszak. De nem csak őbenne. Ha ez az erőszakmentesség megszilárdul, és a csend méllyé és megingathatatlanná válik, a környezetében is elül az erőszak, sőt, megnyilvánulni sem képes. De így van ez a hazugsággal is. Aki a csendbe merül, az nem hazudik, annak száját csak igazság hagyja el, s ha ez az igazságban való elmélyülés megszilárdul, neki sem lesz képes hazudni senki. Így van ez a szerzéssel, a hasztalan dolgok birtoklásával, a túlhajszolással, a lopással, a mocskolódással, az elégedetlenkedéssel, az önelégültséggel és az egoisztikussággal is. Ha azt akarjátok, hogy a világban, amely a féktelen egó rabszolgájává vált, béke és igazság legyen, merüljetek a belső csendességetekbe. Onnan szóljatok, s akkor mások szájából is az igazság hangjait halljátok vissza. Onnan mozduljatok és akkor mások mozdulataiban is a békés gondoskodást látjátok majd. Onnan tegyetek, vagy ne tegyetek, és akkor mások tettei is a világ hasznára és nem romlására vannak. Ha az egónkat szolgáljuk, a világ romlásba, az emberek szenvedésbe hullnak. Ha a csendességet követjük, a harc békévé, a romlás épüléssé, a hanyatlás fejlődéssé válik.

Azzal a mester elhallgatott. A tanítványok még egy darabig üldögéltek társaságában, élvezték a csendet, ami kitöltötte a teret köztük és bennük. Érezték a világ iránt való felelősségük súlyát, de ez nem nyomasztotta őket, hanem boldogok voltak, mert tudták, hogy mit kell tenniük, hogy a világ jobb hellyé váljon. Ezt azóta is érzik mindannyian, mintha azóta is a fa alatt ülnének.

OM

Bálint


Purnam Yoga & Meditation 
purnamyogaandselfness@gmail.com
jóga, tanfolyamok, távoktatás, jóga oktatóképzés, meditáció oktatóképzés, zugló
facebook