Purnam Jóga

Az örömteli kapcsolatokról 2.

Legutóbb elkezdtünk a kapcsolataink jógikus megközelítéséről írni. Ennek a jógikus megközelítésnek a lényege az, hogy az a viszony, ami kialakul közöttünk és a többi ember között nem hogy nem független tőlünk, de lényegében teljes egészében tőlünk függ.

Erre persze a legnyilvánvalóbb hétköznapi reakciónk az, hogy már hogy függene csak tőlem, hiszen legalább ugyanannyira függ a másik féltől is az, hogy végső soron kettőnk kapcsolata majd hogyan alakul. Tény, hogy hétköznapi felfogásunkkal ez így is van. Azonban a jóga gyakorlásával megtanulhatjuk a dolgokat több nézőpontból, megnyilvánulásainak több, mélyebb, valósabb rétegében látni.

A jóga tanítása szerint a körülöttünk lévő világot, amelyben élünk, s ezzel a körülöttünk lévő világgal együtt saját testünket, saját megnyilvánulásainkat, sőt saját gondolatainkat is érzékszerveinken keresztül tapasztaljuk. Nincs más mód arra, hogy felfogjuk a történéseket. A külvilág dolgait az öt érzékünk által felfogott ingerek alapján az elménk alakítja tapasztalattá. E-szerint a világról alkotunk egy belső képet magunkban, amelyben megjelennek a világ történései, tapasztalatai, s amelyben megjelenünk mi magunk is tapasztalatként, majd ezt a belső képet úgy éljük meg, mintha ez lenne a valóság, holott valójában mindössze az érzékszervek által közvetített információk alapján az elménk által létrehozott valóságot tapasztaljuk. Hagyományos módon nincs is lehetőség arra, hogy ezen az elme által teremtett belső világon túl bármi mást is lássunk. A tradicionális ind filozófia ezért tanítja azt, hogy a világ amelyben élünk illúzió, mert lényegében amit világnak hívunk nem más, mint a világról az elménkben alkotott belső kép. Az a megrendítő helyzet, hogy ebben élünk, ebben jelennek meg barátaink és környezetünk, ebben végezzük a munkánkat és ebben vitatkozunk, harcolunk ellenségeinkkel, már ha vannak ilyenek. És végső soron ebben a belső világban tapasztaljuk saját magunkat is.

Ez a nézőpont sokak számára elsőre elég szokatlannak hangzik, nehezen elfogadható, pedig valójában ezzel a megközelítéssel már a modern pszichológia is egyetért. A jóga filozófia nem tagadja a tőlünk független valóságot, azaz, hogy van az elménken kívül más környezeti létezés is, azonban ezt képtelenek vagyunk közvetlenül érzékelni, mivel csak az érzékszerveken keresztül egy többszörösen áttételes rendszeren keresztül alakul minden inger észlelt tapasztalattá. Ebbe a folyamatba aztán több "hiba" is csúszhat. Az egyik az az, hogy az elmefolyamatok kondicionáltsága miatt bizonyos tapasztalatok másként jelennek meg a tapasztalati világunkban, mint ahogyan azok tényleg voltak. Másnak látunk egy eseményt, sőt még másképpen is emlékszünk rá egy idő után, mint ahogyan az tényleg történt. Másmilyennek látjuk az embereket magunk körül, hiszen ez a kondicionáltság minősítésekkel látja el őket akkor, amikor tapasztalati világunkban megjelennek, függetlenül attól, hogy valójában tényleg rendelkeztek-e azokkal a tulajdonságokkal amiket vélünk felismerni bennük, vagy sem. Aztán az is előfordul, hogy hozzátesz és elvesz az elménk. Vagyis bizonyos dolgokat egyszerűen nem hagy észrevenni, míg más dolgokra nagyobb aktivitással hívja fel a figyelmet. Ezért lehet az, hogy sokáig elkerüli valami a figyelmünket, ami különben jelen van a környezetünkben, és aztán egy idő múlva ráeszmélünk, s akkor megdöbbenve konstatáljuk, hogy nahát, ez mindig itt volt?

Mivel tehát a világ tapasztalása az elménken keresztül jön létre, az elménk pedig az érzékszervek összetett folyamatain keresztül szerzi be a szükséges alapadatokat, ezért hát az emberek körülöttünk sem olyanok a szemünkben, amilyenek, hanem olyanok, amilyennek az elménk láttatja őket nekünk.

Nézzük akkor, hogy ebben a megközelítésben hogyan adja magát a világ és kapcsolataink! Amikor szeretünk valakit, akkor azért szeretjük, mert az elménk olyan tulajdonságokkal egészítette ki, hogy szerethetővé vált számunkra, de ilyenkor ténylegesen igazából azt szeretjük, amit a saját elménk vetít róla. Amikor valakivel kapcsolatban ellenszenv alakul ki bennünk, akkor ennek az ellenszenvnek a hátterében ugyancsak a saját elménk van, azaz annak az a folyamata, amivel valamilyennek láttatja számomra az illetőt. Ha ezt felismerjük, akkor kezdünk majd nem hinni az elménk ebbéli működésének és megpróbáljuk az embereket nem valamilyennek látni, hanem levetkőzve a különböző minősítéseket, mögé nézve a minősítéseknek önmagában szemléljük úgy, mint tőlünk nem független létezőt. Próbáljunk meg úgy nézni másokra, mintha saját magunkat néznénk kívülről. Mintha csak testet öltött volna belőlünk egy rész - és hát ez is történt.

Amikor ezt a megközelítést alkalmazzuk a párkapcsolatainkban azt láthatjuk, hogy kettőnk viszonyában legbelső önmagunkat vagyunk képesek tetten érni. Ha úgy tekintünk párunkra, mint önmagunk megnyilvánulására, akkor benne megfigyelhetjük, hogy milyenek vagyunk mi valójában. Na nem úgy, hogy az ő tulajdonságait egyszerűen magunkra vesszük. Ez nem így működik, hanem úgy, hogy az ő tulajdonságai által bennem kiváltott változások, érzelmek, érzések Ariadné fonalán visszatalálunk belső forrásunkhoz, és megleljük azt, amiért ilyenek, vagy amolyanok vagyunk, amiért így vagy úgy élünk meg, reagálunk le dolgokat. A konfliktusaink, a problémáink, de a pozitív dolgok, az örömeink is olyan lehetőségek, amelyek segítségével újabb és újabb nyomra bukkanunk belső önmagunkhoz. Nincs más dolgunk, mint miközben mélyen átéljük életünk helyzeteit, belemegyünk és szembenézünk mindazzal, ami elénk áll, közben figyeljük önmagunkat és éberen, de a helyzetből nem kiszakadva, hanem még jobban belemerülve tudatosítjuk, hogy mi is van annak hátterében. Őszintének kell lennünk magunkhoz. Amikor pl. konfliktusunk van a párunkkal, figyeljük meg, hogy ez valójában a bennünk lévő félelemből, őszintétlenségből, kisebbrendűségből vagy valami más hibánkból fakad, és ne azon törjük a fejünket, hogy hogyan vágjunk neki vissza úgy szavakkal, hogy még jobban fájjon. Sokan ezt teszik a párkapcsolataikban. Egy idő után már pontosan tudjuk, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy a másiknak jól fájjon. De ez nem visz előre. Azok, akik így bántják egymást, vitáikból nem tudnak felfelé kijönni. De ha magunkat figyeljük és olyan erősek vagyunk, hogy amikor felismerjük, hogy mi is történt bennünk, amiért a vita egyáltalán kialakult, egyszerűen nyíltan felvállaljuk a társunk előtt, akkor olyan mély és erős kapocs kovácsolódik közöttünk, amilyen erő csak kevés van a világban. A vita kellős közepén megállhatunk és azt mondhatjuk, ha elég bátrak vagyunk, hogy - Ne haragudj! Egy félelem miatt nem voltam elég őszinte magamhoz és hozzád, s ez a vita valójában csak elterelte a figyelmünket a lényegről. Gyere, most előbb beszéljük meg ezt a félelmem, és gyávaságom, s utána térjünk vissza a témánkra, hátha másképpen fogjuk majd látni. - Mindezt megtehetjük, csak bíznunk kell magunkban annyira, hogy kinyílásuk nem hátrányunkra, azaz nem a másik fél újabb visszaéléseire ad majd lehetőséget. De még akkor is megéri önmagunkkal szemben mindezt megtenni, ha esetleg a másik nem partner ebben, hanem tovább akarja folytatni a terelés, az ámítás és a játszmák útjait.

Legközelebb innen folytatjuk tovább.

Bálint


Purnam Yoga & Meditation 
purnamyogaandselfness@gmail.com
jóga, tanfolyamok, távoktatás, jóga oktatóképzés, meditáció oktatóképzés, zugló
facebook